2011. június 21.

Tóth Krisztina: Pixel

„Csak még egy fejezetet… csak még a következőt… na még egyet!” -győzködtem magam az utóbbi két napban. És olvastam metrón (mert négy megálló épp egy történet), buszmegállóban, konyhában és evés közben, majd elalvás előtt és ébredéskor. Nem mindig esett jól, de mindig hatott. Olyan volt, mint amikor félálomban összefolyik a valóság, mindenből lehet minden, rejtélyes módon összekapcsolódnak addig összekapcsolhatatlannak hitt dolgok, majd ébredéskor kikristályosodik az egész. Olykor fájt, hogy olyan éleslátó, hogy tényleg ilyenek vagyunk, megcsalunk/megcsalatunk, elmaszatoljuk az életünket és végül az egészben nincs semmi pátosz. Mégis szívesen nekiállnék most újra, hogy olvassak csak még egyet és még egyet, na meg a következőt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése