Khaled Hosseini: Papírsárkányok- Hazatérés Afganisztánba

Rég nem írtam ide. Nem mintha nem olvastam volna könyveket (Montgomery: A kék kastély, Hoffmann: Átkozott boszorkák, Popper: Ne menj a romok közé!), vagy nem hagytam volna félbe könyveket (Rakovszky Zs.: A kígyó árnyék); egyszerűen így alakult. De erről a könyvről, amit tavaly karácsonyra kaptam, de az OKK hatására kezdtem éppen most el, muszáj vagyok írni. 

A történet Amir és Haszán, két afgán kisfiú barátságáról szól. Ellentmondásos barátság az övék, származásuk szerint egyikük szolgája is a másiknak. Mégis jól kiegészítik egymást: Haszán analfabéta, de Amir felolvas neki és gyönyörű történetekkel szórakoztatja őt. Amir gyáva, de Haszán mindig megvédi barátját. Akkor is, ha a saját életét és méltóságát veszélyezteti ezzel, és akkor is, ha a barátságukat. Sejthető, hogy a két fiú kapcsolata épp emiatt szenved törést, Amir egy napon cserbenhagyja Haszánt, és ezt se magának, se barátjának nem tudja megbocsátani. Elszakadásuk után nem sokkal apjával Amerikába menekül a megszállás elől, de új életében sem feledheti tettét, egy napon lehetőséget kap "újra jónak lenni", visszatér Afganisztánba, hogy jóvátegye gyermekkora bűneit. 

Nagyon megrázó volt a könyv szinte minden sora. Hosseini nemcsak a két fiú barátságát írja le szépen és életszerűen, de Amír apjával való kapcsolatát is, akire az emberek felnéznek, és akinek elismerésére és szeretetére Amir mindenkiénél jobban áhítozik. 

 "Apám kedve szerint alakította az őt körülvevő világot, az egyetlen, kirívó kivétel én voltam. A baj csak az volt, hogy mindig fekete-fehérben látta a dolgokat, Azt pedig, hogy mi a fekete és fehér, ő döntötte el. Egy ilyen embert nem lehet félelem nélkül szeretni, sőt talán egy kis gyűlölet nélkül sem."

Tetszett, hogy a könyvben viszont semmi sem fekete-fehér, ahogy az életben sem. Az örömbe mindig vegyül egy kis üröm, és fordítva. Életszerű és gyönyörű történet.  

"Van egyáltalán boldog vég?
Végtére is az élet nem egy indiai film. Zendegi migzara, ahogy az afgánok szeretik mondani: az élet megy tovább, nem törődik az elejével, a végével, kamjabbal, nakammal, válsággal, lelki megtisztulással, csak ballag előre, mint egy poros karaván."

E. M. Forster: Szoba kilátással

Annyira imádtam a könyvet, hogy szinte félve írom ezt a bejegyzést, úgysem sikerülhet visszaadnom a hangulatát, finom humorát, bájos kis képeit. Régi rajongója vagyok amúgy is a történetnek, hiszen első filmes feldolgozása (most fedeztem fel, hogy van egy újabb is) nagy kedvenceim közé tartozik. 

A történet Firenzében kezdődik, ahol az 1900-as évek elején az angol középosztály színe-java, és kevésbé színe-java találkozik össze. Az első részben a Bertolini panzió lakóit ismerhetjük meg: Miss Lucy Honeychurchot és irritáló gardedámját, a már erőltetetten különc írónőt-Miss Lavisht, két tiszteletest, illetve egy túlságosan is őszinte apa-fiú párost, Emersonékat, akik nyitott, közvetlen viselkedésükkel felbolygatják a panzió lakóinak, főleg Lucynek a nyugalmát. Egy viharos csók után Lucy Rómába menekül, ahol megismerkedik Cecil Vyse-sal, a kissé bosszantó, sznob, ám társadalmilag kívánatos úriemberrel, akinek végül odaígéri a kezét. Visszatérve Angliába azonban hamarosan, épp Cecilnek köszönhetően, ismét Lucy látóterébe kerülnek Emersonék, akiknek hatása alól már nem vonhatja ki magát.

Ahogy feljebb is írtam, nagyon tetszett a regény. Kissé csodálkoztam ugyan, hogy ez a Forster, aki férfi volt, a századfordulón micsoda feminista felhangú könyvet írt... A fogalmazás egyébként végig gördülékeny, finoman vicces. Aranyos, különc kis karakterek sorakoznak a könyvben, s még a kevésbé népszerűek (pl. Charlotte és Cecil) is olyan szépen, árnyaltan vannak kidolgozva, hogy végül megesik rajtuk az ember szíve. Lucy családja és az öreg Emerson meg egyszerűen imádnivaló! Azt hiszem, a könyv bevonult a kedvenceim közé, egyedül a függelék hangolt le teljesen, ami a szereplők további sorsát írja le, de azt igyekszem elhallgatni magam előtt.

 

 "Az olvasó most nyilván azt gondolja: "Lucy szereti a fiatal Emersont". De az olvasó Lucy helyében már nem találná ezt nyilvánvalónak. Könnyű dolog beszámolni az életről, de annál nehezebb megélni, s bizony örömmel fogadjuk, ha személyes vágyainkat az idegesség vagy más hasonló jelszó leple alá söpörhetjük. Ő Cecilt szerette, George idegesítette; magyarázza hát el a kedves olvasó neki, hogy a kifejezéseknek helyet kéne cserélniük."