Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia

Bár olvastam már korábban Yalom-ot, és szerettem is, amit olvasok ( Egzisztenciális pszichoterápia és a Szerelemhóhér ) mégis valahogy arra számítottam, hogy regényíróként nem lesz átütő. Nagyot tévedtem! A történet végig fogva tartott, a szereplők sorsa pedig folyamatosan foglalkoztatta a gondolataimat. Az meg már csak hab a tortán, hogy ezt a csoportterápiáról szóló regényt olyan ember írta, aki tényleg mestere a csoportterápiának. Azért kíváncsi lennék, egy buddhista hogyan válaszolná meg Yalom vádjait a buddhizmussal szemben; de tényleg.
Köszönet @eeszter-nek a csodás karácsonyi ajándékért!
Amúgy megy a kedvencek közé!

Erdős Renée: Végzetes vonzalom

Dráma, dráma, dráma. Meg egy kis egzotikum és századelős misztérium. Báró Herzfeld Clarissz és a birtok intézője, a szilaj Szergej elerotizálja magát a tragikus végkifejlettig, amelyhez egy indiai táncosnő és számtalan kérő asszisztál.
Eleinte nem tudtam hova tenni ezt az egészet, felettébb unatkoztam Clarissz filozofálgatásain. De valahogy a többedik erotikus jelenet után beindultak az események és rájöttem, érdekel, mi lesz ezzel a cédával, akit tulajdonképpen utálok. Elsősorban is nagy francz lehetett ez az Erdős Renée, másodsorban remek jellemábrázoló, már ha az indulatok kiváltása volt a célja! Erre csak később jöttem rá, miközben puffogtam Clarissz játszmáin és a mellékszereplők sorsán. Hát nem ez volt a cél?
Egyetértek @entropic-kal, a cím ellenére a könyv megérdemli az olvasást. Kékharisnyák előnyben!

Henryk Sienkiewicz: Quo vadis

Nem szoktam történelmi regényeket olvasni, pedig biz'Isten ráférne a történelmi tudásomra egy kis frissítés. Ez a könyv például, mióta az eszemet tudom, a családi könyvtár szerves részét képezi (második szekrény, alulról a harmadik polc), és azt is tudtam, hogy a szüleim egyik kedvence, de ha nem lett volna lehetőségem az új kiadáshoz hozzájutni, valószínűleg még évekig nem került volna a várólistám legsürgetőbb helyére… És milyen kár lett volna érte! Hetekkel ezelőtt olvastam, de csak rágtam-rágtam magamban az olvasottakat, és nem jött számra a fogalmaznivaló… Bár @Frenki-től megtudhattuk közben, hogy Kosztolányi szerint Sienkiewicz középszerű prózaíró (remélem, helyesen idézem), rám mégis nagy hatással volt a regény. Szerettem, hogy nem egy kivételesen gondolkodó patrícius a főhős, hanem fajtájának tipikus képviselője, és szerettem, hogy a rossz sem úgy rossz, és nem is úgy bűnhődik, és a jó sem úgy nyeri el a jutalmát. A keresztényüldözés naturalisztikus leírása eléggé megviselt az utolsó fejezetekben, de azt gondolom, a kegyetlenség ilyen mértékű ábrázolása egyáltalán nem volt öncélú, minden mondatnak helye volt. Chilon története pedig… (spoiler!) a legmegrázóbb, amit valaha olvastam…
Igazi hittanlecke és ezt most a jó értelemben írom…!

 Ebben a pillanatban a hypogaeumból kilépett egy aggastyán, s vállán csuklyás palásttal, de födetlen fejjel, fellépett a máglya mellett heverő kőre. Láttára hullámzani kezdett a tömeg. Vinicius mellett suttogó hangok hallatszottak: "Péter! Péter!..." Egyesek letérdeltek, mások kezüket nyújtották feléje. Olyan mély csend lett, hogy hallani lehetett a fáklyáról lehulló minden apró zsarátnok neszét, a Via Nomentanán haladó szekerek távoli zörgését s a szél susogását a temető mellett sorakozó néhány pínea lombjai között.
Chilon Viniciushoz hajolt, s úgy súgta:
-Ő az. Krisztus első tanítványa, egy halász!
Az aggastyán pedig felemelte fejét, s a kereszt jelével köszöntötte az összegyűlteket, akik most térdre borultak. Vinicius és társai, nem akarván elárulni magukat, követték a többiek példáját. Az ifjú egyelőre nem bírta összeegyeztetni benyomásait, mert úgy érezte, hogy az előtte álló ember olyan parasztféle, de egyben rendkívüli is, s ami fő, rendkívülisége éppen egyszerűségéből fakad.

Vinicius nem tudta, alszik-e, vagy gondolataiba mélyedt. Nézte a leány arcélét, lehunyt szempilláit, ölében összekulcsolt kezét, s pogány fejében nagy nehezen kezdett megfogamzani az a tudat, hogy az idomaira annyira büszke, öntelt, görög és római mezítelen szépség mellett van a világon valami más, valami új, valami végtelenül tiszta szépség is, amelyben lélek van.
Ott még nem tartott, hogy ezt keresztényi szépségnek nevezze, de ha Lygiára gondolt, már nem tudta őt elválasztani a tanoktól, melyekben hitt. Sőt azt is megértette, hogy ha mindenki nyugovóra tért, csak éppen Lygia virrasztott mellette, éppen ő, akit annyira megbántott, ezt azért teszi, mert vallása parancsolja. S noha ez a gondolat csodálattal töltötte el ama vallás iránt, egyúttal kellemetlen is volt számára. Jobban szerette volna, ha Lygia ezt az iránta való szerelemből, arcáért, szeméért, szoborszerű alakjáért, egyszóval mindazért tette volna, amiért nyakát annyiszor ölelték át hófehér görög és római karok.
De hirtelen megérezte, ha Lygia olyan lenne, mint a többi nő, akkor valami nem tetszenék neki benne. Erre elámult, s maga sem tudta, mi történik vele, mert észrevette, hogy benne is valami új érzések, új hajlandóságok támadnak, amelyek teljesen idegenek attól a világtól, amelyben eddig élt.
Közben Lygia kinyitotta szemét, s látva, hogy Vinicius nézi, odalépett hozzá, s így szólt:
-Itt vagyok melletted.
Ő pedig így felelt:
-Álmomban láttam a lelkedet.

Mary Westmacott (Agatha Christie): A lányom mindig a lányom

Most olvastam először olyan könyvet, amit Agatha Christie Mary Westmacott álnéven írt. Korábban sosem mertem belefogni, mert ... igazából nem is voltam kíváncsi a nem krimiíró Christie-re.. De aztán elhatároztam, hogy elolvasom a teljes életművet, így nem kerülhettem ki az álnéven írt regényeit sem.

Miközben olvastam, a könyv kb. 4 csillagról tornázta fel magát ideáig. Eleinte furcsa volt, hogy a regény gyakorlatilag csak párbeszédekből áll, ezen felül az egészet túlzottan szájbarágósnak, egyszerűnek találtam. Aztán megpróbáltam úgy tekinteni rá, mint egy színműre, és ez hatott, megelevenedtek a szereplők: a szenvedélyes lány, a másodvirágzását élő anya, a pszichológiai érzékkel megáldott barátnő, a szégyenlős kérő, és lány körül legyeskedő jó fiú/ rossz fiú. Agatha Christie meglepően modern párbeszédeket ad a szereplők szájába, és a könyv tulajdonképpen lélektanilag is rendben van, szépen fel van építve az anya-lánya kapcsolat. Mégis azt gondolom (tudom, hogy ez nem fair), nem véletlen, hogy Christie nem a lélektani regényeivel vált híressé...

Tóth Krisztina: Pixel

„Csak még egy fejezetet… csak még a következőt… na még egyet!” -győzködtem magam az utóbbi két napban. És olvastam metrón (mert négy megálló épp egy történet), buszmegállóban, konyhában és evés közben, majd elalvás előtt és ébredéskor. Nem mindig esett jól, de mindig hatott. Olyan volt, mint amikor félálomban összefolyik a valóság, mindenből lehet minden, rejtélyes módon összekapcsolódnak addig összekapcsolhatatlannak hitt dolgok, majd ébredéskor kikristályosodik az egész. Olykor fájt, hogy olyan éleslátó, hogy tényleg ilyenek vagyunk, megcsalunk/megcsalatunk, elmaszatoljuk az életünket és végül az egészben nincs semmi pátosz. Mégis szívesen nekiállnék most újra, hogy olvassak csak még egyet és még egyet, na meg a következőt.

Gábriel Motta: Egy apa viszontagságai

Te kezdted, ő kezdte. Enyém a fúrógép, a bőr ülőgarnitúra az asztallal, a Videoton televíziót '99-ben vettük, ha visszaemlékszel, a te anyád szólt be először, rácsaptál a húgom gyerekére a hólapáttal, igen, mert megdobott kővel, ellenem neveled a gyerekeket, inkább te nem foglalkozol velük, magnóra veszed amit mondok, a gyümölcscentrifugát viszont az én anyámtól kaptuk, az közös vagyon, a húgomék segítettek a telket megvenni, nem fizeted a rezsit, lenyeled a családi pótlékot, Tibikével nem foglalkozol, sosem rajzoltál vele, előttem még mondókákat sem tudott...

Egy válás akut fázisában lévő apa életébe nyerhetünk bepillantást a könyv segítségével. "Láthatjuk küzdelmeit, átérezhetjük érzéseit, drukkolhatunk neki vagy haragudhatunk rá."-ígéri a fülszöveg. De nem. Inkább váltakozva hol az ő fentihez hasonló monológját, hol a válóperben részt vevő felperes és alperes ügyvédjének levelezését izgulhatjuk unatkozhatjuk végig. Hogy mi vezetett a kapcsolat megromlásához? Nem derül ki. Hogy mit élnek át a gyerekek? Nem derül ki. A történet főhőse, Nagy János alperes, édesapa semmit nem árul el erről; annyi derül ki, hogy a felesége gonosz, mindig is az volt. Önző, mert soha nem foglalkozott a gyerekekkel, most meg bezzeg akarná őket. Az ő olvasatában a feleség váratlanul beadja a válópert, és ennyi. A gyerekek este megtudják, vállat vonnak ("hiszen kicsik még"??) és ennyi. Az ügyvédek elkezdenek levelezni, jön a tárgyalás és ennyi.

Számomra rejtély, hogy ennek a könyvnek miért kellett megjelennie. Ez egy megtörtént válás dokumentálása? De miért kell ezt nekem olvasnom? Mi az érdekes abban, hogy az ügyvédek oldalakon keresztül tételesen felsorolják, ki milyen vagyontárgyat hozott a házasságba, és mire tart igényt ezekből? Hogy egy három gyermekes anya (a szerző) miért írja azt, hogy egy 6 és egy 10 éves gyerek túl kicsi ahhoz, hogy a kíméletlenül arcába tolt tényt, miszerint a szülei elválnak, ne békés elalvással jutalmazza? ("-Anyátok el akar válni tőlem -mondtam nekik. A reakció várható volt -semmi, hiszen kicsik még, azt sem tudják, ez mit jelent. Adtam nekik egy jó éjszakát-puszit, ők békésen elaludtak…") Szintén rejtély... A válás kapcsán annyi lélektani jelenségről írhatott volna a szerző- a fájdalmakról, csalódottságról, magánytól való félelemről, gyanakvásról stb.- de ez az anyagi huzavona, és mocskolódás mindennek csak a felszíne. Vagy a legalja?

Csalódtam ebben a könyvben. Nem vitatom, hogy hűen visszaadja, miként néz ki egy válóperes dokumentáció. De ezen felül nem érzem úgy, hogy ez egy értékelhető irodalmi alkotás lenne. A két csillag a borítóért jár. Műfaji besorolás? Nem tudom.

Jane Austen: A klastrom titka

A molyon Jane Austen Könyvklub indult @Esmeralda vezetésével. Ez volt az első könyv, ami "kötelezőként fel volt adva"... Régebben, olvasva a Büszkeség és balítéletet, és látva a belőle készült, remek BBC sorozatot, azt gondoltam, nincs is olyan ember, aki ne szeretné Austent, hiszen vicces, okos, kellőképpen irónikus regényeket ír. Aztán a könyvklubnak köszönhetően kiderült, nem mindenki van oda a könyveiért, de éppen tőlük olyan színes a klub, amilyen... Viszont az ő szempontjukból talán nem volt túl szerencsés, hogy ezt a könyvet választottuk első Austen-olvasmánynak. 

A klastrom titka ugyanis (három elolvasott könyve után állíthatom) nem egy tipikus Austen-regény. Az írónő már az elején siet leszögezni, Catherine-ből hiányzik minden, ami egy valamire való hősnő sajátja. Sem nem elég bölcs, sem nem elég büszke ahhoz, hogy igazi tragika váljék belőle (szemben a Büszkeség és balítélet főhősnőjével, Elizabeth Bennettel). Mi az, amiben mégis különleges? Nehéz másképp fogalmazni: tökéletesen lökött! Meglehetősen naív és éppen annyi fantáziával van megáldva, hogy egyik galibából a másikba keveredjen (a gótikus regények bűvkörében éli mindennapjait, és ezért hajtja a vágy, hogy rejtélyeket derítsen fel). Legyen bármennyire is antihősnő, azért helyén van a szíve, és ő sem kerülheti el sorsát, ami (vigyázat, spoiler!) természetesen egy minden szempontból tökéletes fiatalemberrel való házasságot jelent.

És hogy miért jó Jane Austent olvasni? Mert egyáltalán nem az a habos-babos, rózsaszín szerző, mint ahogy azt egy 19. századi lányregény írójától várnánk. Minden mondata tele van iróniával és csipkelődéssel; és remek jellemábrázoló mindemellett. A klub soros ülésén ráébredtünk, hogy három különböző fordítás van forgalomban; azt mondanám az általam olvasottra, hogy kissé túl modern fordulatokat alkalmaz olykor, ("...netalán mással flörtölt volna...") de összességében véve én elég könnyednek éreztem az egészet. Tetszett a könyv, de kedvenc két okból nem lehet: mert klasszisokkal jobb a Büszkeség és balítélet, és mert néha leül a történet.