Matthew Quick: Napos oldal

Nem sokkal az idei Oscar-díj átadás után láttam a könyvből készült filmet,  nem bírtam kivárni, hogy az általam preferált sorrendet betartsam (-előbb a könyv, aztán a film)! Tartottam tőle, hogy esetleg csalódást okozhat ezután a könyv, illetve többen jelezték, a regényben a filmhez képest még nagyobb szerepe van az amerikai focinak.

Pat Peoples nem egyszerű ember, impulzuskontroll-problémái miatt hosszú időre pszichiátriára kerül, hogy egész pontosan miért, az előtte is csak később válik világossá. De néhány dologban egészen mélyen hisz: hogy felesége, Nikki visszatér hozzá,  hogy kemény munkával "jobb emberré" válhat, és sikerül a napos oldalon maradnia. Nincs egyszerű dolga, mert a saját "nehéz természete" mellett még látszólag a környezete is akadályozza ebben: rideg, zárkózott apja, egy mindig rosszkor felbukkanó Kenny G. dal, és egy hibbant lány a szomszédból, akit Tiffanynak hívnak. Nekünk nincs más dolgunk mint drukkolni Pat-nek, hogy végül megtalálja a boldogságát.

A fent megfogalmazott kételyeimre rácáfolva a könyv  szinte az első percben beszippantott. Pat egyszerű gondolkodása és elszántsága egyszerre mosolyra fakasztó és megható. Szerettem a könyv stílusát, szerettem az egyszerű mondatokat, szerettem a karaktereket (különösen a hibbant lányt, a pszichiátert és az anyukát), és a meccseket.  Korábban tartottam tőle hogy a fociról szóló részeket unni fogom, de minden percét élveztem, és szinte sajnáltam, hogy én nézőként nem tudok ennyire rajongani a sportért, és nem vagyok egy csapat rajongótáborának sem tagja. A történetben ábrázolt mélypontok ellenére a könyvnek maximálisan optmista kicsengése van, ami talán kissé félrevezető lehet. Azt gondolom az életben ritka a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" típusú végkicsengés, és Pat-nek is újra meg újra meg kell majd vívnia a maga csatáit önmagával, de én úgy képzelem, és úgy hiszem, a végén mindig győzedelmeskedni fog! :o)

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

Nagy betűs szégyen, hogy nem olvastam még a könyvet, sőt, a filmet sem láttam. Vannak még ilyen "szégyellnivalóim"…

Lehet valami úgy nyomasztó, hogy közben vicces? Lehet-e úgy röhögni, hogy közben sírni van kedvünk? Persze, én is reménykedtem közben, hogy a végén a pofájába röhögünk az Üzemnek, és az nem fog minket bedarálni. Csak McMurphy-t ne! Csak a Főnököt ne! – próbáltam egyezkedni, alkudozni az íróval a regény végéig, de a csudába' is ezekkel az önpusztító amerikai írókkal! A regény első fele csupa zűrzavar és Köd volt számomra, de McMurphy megjelenése mindent megmutatott a maga nyomasztó valóságában. Hát kellett ez nekünk?

„A fészekalja csibe észreveszi, hogy az egyikükön vércsepp van, erre aztán nekiállnak csipkedni, s addig csípik-csipkodják, amíg szét nem szedik a csibét ízekre. Csak ám a csiri-biri-muriban több is összevérződik, s akkor ők jönnek sorra. Aztán megint összevérződik egy csomó, és őket csipkodják agyon, mindig több kerül a terítékre. Két-három óránál nem kell hozzá több, és az egész fészekalja szétszedi egymást, pajtás. Énnekem elhiheted, én már láttam ilyet. Az emberben megfagy a vér. Másképp nem is lehet védekezni ellene… már a csirkéknél… csak úgy, hogy az ember sapkát húz a szemükre. Akkor aztán nem látnak semmit.”