Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

Nagy betűs szégyen, hogy nem olvastam még a könyvet, sőt, a filmet sem láttam. Vannak még ilyen "szégyellnivalóim"…

Lehet valami úgy nyomasztó, hogy közben vicces? Lehet-e úgy röhögni, hogy közben sírni van kedvünk? Persze, én is reménykedtem közben, hogy a végén a pofájába röhögünk az Üzemnek, és az nem fog minket bedarálni. Csak McMurphy-t ne! Csak a Főnököt ne! – próbáltam egyezkedni, alkudozni az íróval a regény végéig, de a csudába' is ezekkel az önpusztító amerikai írókkal! A regény első fele csupa zűrzavar és Köd volt számomra, de McMurphy megjelenése mindent megmutatott a maga nyomasztó valóságában. Hát kellett ez nekünk?

„A fészekalja csibe észreveszi, hogy az egyikükön vércsepp van, erre aztán nekiállnak csipkedni, s addig csípik-csipkodják, amíg szét nem szedik a csibét ízekre. Csak ám a csiri-biri-muriban több is összevérződik, s akkor ők jönnek sorra. Aztán megint összevérződik egy csomó, és őket csipkodják agyon, mindig több kerül a terítékre. Két-három óránál nem kell hozzá több, és az egész fészekalja szétszedi egymást, pajtás. Énnekem elhiheted, én már láttam ilyet. Az emberben megfagy a vér. Másképp nem is lehet védekezni ellene… már a csirkéknél… csak úgy, hogy az ember sapkát húz a szemükre. Akkor aztán nem látnak semmit.”

Erdős Renée: Végzetes vonzalom

Dráma, dráma, dráma. Meg egy kis egzotikum és századelős misztérium. Báró Herzfeld Clarissz és a birtok intézője, a szilaj Szergej elerotizálja magát a tragikus végkifejlettig, amelyhez egy indiai táncosnő és számtalan kérő asszisztál.
Eleinte nem tudtam hova tenni ezt az egészet, felettébb unatkoztam Clarissz filozofálgatásain. De valahogy a többedik erotikus jelenet után beindultak az események és rájöttem, érdekel, mi lesz ezzel a cédával, akit tulajdonképpen utálok. Elsősorban is nagy francz lehetett ez az Erdős Renée, másodsorban remek jellemábrázoló, már ha az indulatok kiváltása volt a célja! Erre csak később jöttem rá, miközben puffogtam Clarissz játszmáin és a mellékszereplők sorsán. Hát nem ez volt a cél?
Egyetértek @entropic-kal, a cím ellenére a könyv megérdemli az olvasást. Kékharisnyák előnyben!

Henryk Sienkiewicz: Quo vadis

Nem szoktam történelmi regényeket olvasni, pedig biz'Isten ráférne a történelmi tudásomra egy kis frissítés. Ez a könyv például, mióta az eszemet tudom, a családi könyvtár szerves részét képezi (második szekrény, alulról a harmadik polc), és azt is tudtam, hogy a szüleim egyik kedvence, de ha nem lett volna lehetőségem az új kiadáshoz hozzájutni, valószínűleg még évekig nem került volna a várólistám legsürgetőbb helyére… És milyen kár lett volna érte! Hetekkel ezelőtt olvastam, de csak rágtam-rágtam magamban az olvasottakat, és nem jött számra a fogalmaznivaló… Bár @Frenki-től megtudhattuk közben, hogy Kosztolányi szerint Sienkiewicz középszerű prózaíró (remélem, helyesen idézem), rám mégis nagy hatással volt a regény. Szerettem, hogy nem egy kivételesen gondolkodó patrícius a főhős, hanem fajtájának tipikus képviselője, és szerettem, hogy a rossz sem úgy rossz, és nem is úgy bűnhődik, és a jó sem úgy nyeri el a jutalmát. A keresztényüldözés naturalisztikus leírása eléggé megviselt az utolsó fejezetekben, de azt gondolom, a kegyetlenség ilyen mértékű ábrázolása egyáltalán nem volt öncélú, minden mondatnak helye volt. Chilon története pedig… (spoiler!) a legmegrázóbb, amit valaha olvastam…
Igazi hittanlecke és ezt most a jó értelemben írom…!

 Ebben a pillanatban a hypogaeumból kilépett egy aggastyán, s vállán csuklyás palásttal, de födetlen fejjel, fellépett a máglya mellett heverő kőre. Láttára hullámzani kezdett a tömeg. Vinicius mellett suttogó hangok hallatszottak: "Péter! Péter!..." Egyesek letérdeltek, mások kezüket nyújtották feléje. Olyan mély csend lett, hogy hallani lehetett a fáklyáról lehulló minden apró zsarátnok neszét, a Via Nomentanán haladó szekerek távoli zörgését s a szél susogását a temető mellett sorakozó néhány pínea lombjai között.
Chilon Viniciushoz hajolt, s úgy súgta:
-Ő az. Krisztus első tanítványa, egy halász!
Az aggastyán pedig felemelte fejét, s a kereszt jelével köszöntötte az összegyűlteket, akik most térdre borultak. Vinicius és társai, nem akarván elárulni magukat, követték a többiek példáját. Az ifjú egyelőre nem bírta összeegyeztetni benyomásait, mert úgy érezte, hogy az előtte álló ember olyan parasztféle, de egyben rendkívüli is, s ami fő, rendkívülisége éppen egyszerűségéből fakad.

Vinicius nem tudta, alszik-e, vagy gondolataiba mélyedt. Nézte a leány arcélét, lehunyt szempilláit, ölében összekulcsolt kezét, s pogány fejében nagy nehezen kezdett megfogamzani az a tudat, hogy az idomaira annyira büszke, öntelt, görög és római mezítelen szépség mellett van a világon valami más, valami új, valami végtelenül tiszta szépség is, amelyben lélek van.
Ott még nem tartott, hogy ezt keresztényi szépségnek nevezze, de ha Lygiára gondolt, már nem tudta őt elválasztani a tanoktól, melyekben hitt. Sőt azt is megértette, hogy ha mindenki nyugovóra tért, csak éppen Lygia virrasztott mellette, éppen ő, akit annyira megbántott, ezt azért teszi, mert vallása parancsolja. S noha ez a gondolat csodálattal töltötte el ama vallás iránt, egyúttal kellemetlen is volt számára. Jobban szerette volna, ha Lygia ezt az iránta való szerelemből, arcáért, szeméért, szoborszerű alakjáért, egyszóval mindazért tette volna, amiért nyakát annyiszor ölelték át hófehér görög és római karok.
De hirtelen megérezte, ha Lygia olyan lenne, mint a többi nő, akkor valami nem tetszenék neki benne. Erre elámult, s maga sem tudta, mi történik vele, mert észrevette, hogy benne is valami új érzések, új hajlandóságok támadnak, amelyek teljesen idegenek attól a világtól, amelyben eddig élt.
Közben Lygia kinyitotta szemét, s látva, hogy Vinicius nézi, odalépett hozzá, s így szólt:
-Itt vagyok melletted.
Ő pedig így felelt:
-Álmomban láttam a lelkedet.

Jane Austen: A klastrom titka

A molyon Jane Austen Könyvklub indult @Esmeralda vezetésével. Ez volt az első könyv, ami "kötelezőként fel volt adva"... Régebben, olvasva a Büszkeség és balítéletet, és látva a belőle készült, remek BBC sorozatot, azt gondoltam, nincs is olyan ember, aki ne szeretné Austent, hiszen vicces, okos, kellőképpen irónikus regényeket ír. Aztán a könyvklubnak köszönhetően kiderült, nem mindenki van oda a könyveiért, de éppen tőlük olyan színes a klub, amilyen... Viszont az ő szempontjukból talán nem volt túl szerencsés, hogy ezt a könyvet választottuk első Austen-olvasmánynak. 

A klastrom titka ugyanis (három elolvasott könyve után állíthatom) nem egy tipikus Austen-regény. Az írónő már az elején siet leszögezni, Catherine-ből hiányzik minden, ami egy valamire való hősnő sajátja. Sem nem elég bölcs, sem nem elég büszke ahhoz, hogy igazi tragika váljék belőle (szemben a Büszkeség és balítélet főhősnőjével, Elizabeth Bennettel). Mi az, amiben mégis különleges? Nehéz másképp fogalmazni: tökéletesen lökött! Meglehetősen naív és éppen annyi fantáziával van megáldva, hogy egyik galibából a másikba keveredjen (a gótikus regények bűvkörében éli mindennapjait, és ezért hajtja a vágy, hogy rejtélyeket derítsen fel). Legyen bármennyire is antihősnő, azért helyén van a szíve, és ő sem kerülheti el sorsát, ami (vigyázat, spoiler!) természetesen egy minden szempontból tökéletes fiatalemberrel való házasságot jelent.

És hogy miért jó Jane Austent olvasni? Mert egyáltalán nem az a habos-babos, rózsaszín szerző, mint ahogy azt egy 19. századi lányregény írójától várnánk. Minden mondata tele van iróniával és csipkelődéssel; és remek jellemábrázoló mindemellett. A klub soros ülésén ráébredtünk, hogy három különböző fordítás van forgalomban; azt mondanám az általam olvasottra, hogy kissé túl modern fordulatokat alkalmaz olykor, ("...netalán mással flörtölt volna...") de összességében véve én elég könnyednek éreztem az egészet. Tetszett a könyv, de kedvenc két okból nem lehet: mert klasszisokkal jobb a Büszkeség és balítélet, és mert néha leül a történet.

Khaled Hosseini: Papírsárkányok- Hazatérés Afganisztánba

Rég nem írtam ide. Nem mintha nem olvastam volna könyveket (Montgomery: A kék kastély, Hoffmann: Átkozott boszorkák, Popper: Ne menj a romok közé!), vagy nem hagytam volna félbe könyveket (Rakovszky Zs.: A kígyó árnyék); egyszerűen így alakult. De erről a könyvről, amit tavaly karácsonyra kaptam, de az OKK hatására kezdtem éppen most el, muszáj vagyok írni. 

A történet Amir és Haszán, két afgán kisfiú barátságáról szól. Ellentmondásos barátság az övék, származásuk szerint egyikük szolgája is a másiknak. Mégis jól kiegészítik egymást: Haszán analfabéta, de Amir felolvas neki és gyönyörű történetekkel szórakoztatja őt. Amir gyáva, de Haszán mindig megvédi barátját. Akkor is, ha a saját életét és méltóságát veszélyezteti ezzel, és akkor is, ha a barátságukat. Sejthető, hogy a két fiú kapcsolata épp emiatt szenved törést, Amir egy napon cserbenhagyja Haszánt, és ezt se magának, se barátjának nem tudja megbocsátani. Elszakadásuk után nem sokkal apjával Amerikába menekül a megszállás elől, de új életében sem feledheti tettét, egy napon lehetőséget kap "újra jónak lenni", visszatér Afganisztánba, hogy jóvátegye gyermekkora bűneit. 

Nagyon megrázó volt a könyv szinte minden sora. Hosseini nemcsak a két fiú barátságát írja le szépen és életszerűen, de Amír apjával való kapcsolatát is, akire az emberek felnéznek, és akinek elismerésére és szeretetére Amir mindenkiénél jobban áhítozik. 

 "Apám kedve szerint alakította az őt körülvevő világot, az egyetlen, kirívó kivétel én voltam. A baj csak az volt, hogy mindig fekete-fehérben látta a dolgokat, Azt pedig, hogy mi a fekete és fehér, ő döntötte el. Egy ilyen embert nem lehet félelem nélkül szeretni, sőt talán egy kis gyűlölet nélkül sem."

Tetszett, hogy a könyvben viszont semmi sem fekete-fehér, ahogy az életben sem. Az örömbe mindig vegyül egy kis üröm, és fordítva. Életszerű és gyönyörű történet.  

"Van egyáltalán boldog vég?
Végtére is az élet nem egy indiai film. Zendegi migzara, ahogy az afgánok szeretik mondani: az élet megy tovább, nem törődik az elejével, a végével, kamjabbal, nakammal, válsággal, lelki megtisztulással, csak ballag előre, mint egy poros karaván."

E. M. Forster: Szoba kilátással

Annyira imádtam a könyvet, hogy szinte félve írom ezt a bejegyzést, úgysem sikerülhet visszaadnom a hangulatát, finom humorát, bájos kis képeit. Régi rajongója vagyok amúgy is a történetnek, hiszen első filmes feldolgozása (most fedeztem fel, hogy van egy újabb is) nagy kedvenceim közé tartozik. 

A történet Firenzében kezdődik, ahol az 1900-as évek elején az angol középosztály színe-java, és kevésbé színe-java találkozik össze. Az első részben a Bertolini panzió lakóit ismerhetjük meg: Miss Lucy Honeychurchot és irritáló gardedámját, a már erőltetetten különc írónőt-Miss Lavisht, két tiszteletest, illetve egy túlságosan is őszinte apa-fiú párost, Emersonékat, akik nyitott, közvetlen viselkedésükkel felbolygatják a panzió lakóinak, főleg Lucynek a nyugalmát. Egy viharos csók után Lucy Rómába menekül, ahol megismerkedik Cecil Vyse-sal, a kissé bosszantó, sznob, ám társadalmilag kívánatos úriemberrel, akinek végül odaígéri a kezét. Visszatérve Angliába azonban hamarosan, épp Cecilnek köszönhetően, ismét Lucy látóterébe kerülnek Emersonék, akiknek hatása alól már nem vonhatja ki magát.

Ahogy feljebb is írtam, nagyon tetszett a regény. Kissé csodálkoztam ugyan, hogy ez a Forster, aki férfi volt, a századfordulón micsoda feminista felhangú könyvet írt... A fogalmazás egyébként végig gördülékeny, finoman vicces. Aranyos, különc kis karakterek sorakoznak a könyvben, s még a kevésbé népszerűek (pl. Charlotte és Cecil) is olyan szépen, árnyaltan vannak kidolgozva, hogy végül megesik rajtuk az ember szíve. Lucy családja és az öreg Emerson meg egyszerűen imádnivaló! Azt hiszem, a könyv bevonult a kedvenceim közé, egyedül a függelék hangolt le teljesen, ami a szereplők további sorsát írja le, de azt igyekszem elhallgatni magam előtt.

 

 "Az olvasó most nyilván azt gondolja: "Lucy szereti a fiatal Emersont". De az olvasó Lucy helyében már nem találná ezt nyilvánvalónak. Könnyű dolog beszámolni az életről, de annál nehezebb megélni, s bizony örömmel fogadjuk, ha személyes vágyainkat az idegesség vagy más hasonló jelszó leple alá söpörhetjük. Ő Cecilt szerette, George idegesítette; magyarázza hát el a kedves olvasó neki, hogy a kifejezéseknek helyet kéne cserélniük."