Henryk Sienkiewicz: Quo vadis

Nem szoktam történelmi regényeket olvasni, pedig biz'Isten ráférne a történelmi tudásomra egy kis frissítés. Ez a könyv például, mióta az eszemet tudom, a családi könyvtár szerves részét képezi (második szekrény, alulról a harmadik polc), és azt is tudtam, hogy a szüleim egyik kedvence, de ha nem lett volna lehetőségem az új kiadáshoz hozzájutni, valószínűleg még évekig nem került volna a várólistám legsürgetőbb helyére… És milyen kár lett volna érte! Hetekkel ezelőtt olvastam, de csak rágtam-rágtam magamban az olvasottakat, és nem jött számra a fogalmaznivaló… Bár @Frenki-től megtudhattuk közben, hogy Kosztolányi szerint Sienkiewicz középszerű prózaíró (remélem, helyesen idézem), rám mégis nagy hatással volt a regény. Szerettem, hogy nem egy kivételesen gondolkodó patrícius a főhős, hanem fajtájának tipikus képviselője, és szerettem, hogy a rossz sem úgy rossz, és nem is úgy bűnhődik, és a jó sem úgy nyeri el a jutalmát. A keresztényüldözés naturalisztikus leírása eléggé megviselt az utolsó fejezetekben, de azt gondolom, a kegyetlenség ilyen mértékű ábrázolása egyáltalán nem volt öncélú, minden mondatnak helye volt. Chilon története pedig… (spoiler!) a legmegrázóbb, amit valaha olvastam…
Igazi hittanlecke és ezt most a jó értelemben írom…!

 Ebben a pillanatban a hypogaeumból kilépett egy aggastyán, s vállán csuklyás palásttal, de födetlen fejjel, fellépett a máglya mellett heverő kőre. Láttára hullámzani kezdett a tömeg. Vinicius mellett suttogó hangok hallatszottak: "Péter! Péter!..." Egyesek letérdeltek, mások kezüket nyújtották feléje. Olyan mély csend lett, hogy hallani lehetett a fáklyáról lehulló minden apró zsarátnok neszét, a Via Nomentanán haladó szekerek távoli zörgését s a szél susogását a temető mellett sorakozó néhány pínea lombjai között.
Chilon Viniciushoz hajolt, s úgy súgta:
-Ő az. Krisztus első tanítványa, egy halász!
Az aggastyán pedig felemelte fejét, s a kereszt jelével köszöntötte az összegyűlteket, akik most térdre borultak. Vinicius és társai, nem akarván elárulni magukat, követték a többiek példáját. Az ifjú egyelőre nem bírta összeegyeztetni benyomásait, mert úgy érezte, hogy az előtte álló ember olyan parasztféle, de egyben rendkívüli is, s ami fő, rendkívülisége éppen egyszerűségéből fakad.

Vinicius nem tudta, alszik-e, vagy gondolataiba mélyedt. Nézte a leány arcélét, lehunyt szempilláit, ölében összekulcsolt kezét, s pogány fejében nagy nehezen kezdett megfogamzani az a tudat, hogy az idomaira annyira büszke, öntelt, görög és római mezítelen szépség mellett van a világon valami más, valami új, valami végtelenül tiszta szépség is, amelyben lélek van.
Ott még nem tartott, hogy ezt keresztényi szépségnek nevezze, de ha Lygiára gondolt, már nem tudta őt elválasztani a tanoktól, melyekben hitt. Sőt azt is megértette, hogy ha mindenki nyugovóra tért, csak éppen Lygia virrasztott mellette, éppen ő, akit annyira megbántott, ezt azért teszi, mert vallása parancsolja. S noha ez a gondolat csodálattal töltötte el ama vallás iránt, egyúttal kellemetlen is volt számára. Jobban szerette volna, ha Lygia ezt az iránta való szerelemből, arcáért, szeméért, szoborszerű alakjáért, egyszóval mindazért tette volna, amiért nyakát annyiszor ölelték át hófehér görög és római karok.
De hirtelen megérezte, ha Lygia olyan lenne, mint a többi nő, akkor valami nem tetszenék neki benne. Erre elámult, s maga sem tudta, mi történik vele, mert észrevette, hogy benne is valami új érzések, új hajlandóságok támadnak, amelyek teljesen idegenek attól a világtól, amelyben eddig élt.
Közben Lygia kinyitotta szemét, s látva, hogy Vinicius nézi, odalépett hozzá, s így szólt:
-Itt vagyok melletted.
Ő pedig így felelt:
-Álmomban láttam a lelkedet.