Matthew Quick: Napos oldal

Nem sokkal az idei Oscar-díj átadás után láttam a könyvből készült filmet,  nem bírtam kivárni, hogy az általam preferált sorrendet betartsam (-előbb a könyv, aztán a film)! Tartottam tőle, hogy esetleg csalódást okozhat ezután a könyv, illetve többen jelezték, a regényben a filmhez képest még nagyobb szerepe van az amerikai focinak.

Pat Peoples nem egyszerű ember, impulzuskontroll-problémái miatt hosszú időre pszichiátriára kerül, hogy egész pontosan miért, az előtte is csak később válik világossá. De néhány dologban egészen mélyen hisz: hogy felesége, Nikki visszatér hozzá,  hogy kemény munkával "jobb emberré" válhat, és sikerül a napos oldalon maradnia. Nincs egyszerű dolga, mert a saját "nehéz természete" mellett még látszólag a környezete is akadályozza ebben: rideg, zárkózott apja, egy mindig rosszkor felbukkanó Kenny G. dal, és egy hibbant lány a szomszédból, akit Tiffanynak hívnak. Nekünk nincs más dolgunk mint drukkolni Pat-nek, hogy végül megtalálja a boldogságát.

A fent megfogalmazott kételyeimre rácáfolva a könyv  szinte az első percben beszippantott. Pat egyszerű gondolkodása és elszántsága egyszerre mosolyra fakasztó és megható. Szerettem a könyv stílusát, szerettem az egyszerű mondatokat, szerettem a karaktereket (különösen a hibbant lányt, a pszichiátert és az anyukát), és a meccseket.  Korábban tartottam tőle hogy a fociról szóló részeket unni fogom, de minden percét élveztem, és szinte sajnáltam, hogy én nézőként nem tudok ennyire rajongani a sportért, és nem vagyok egy csapat rajongótáborának sem tagja. A történetben ábrázolt mélypontok ellenére a könyvnek maximálisan optmista kicsengése van, ami talán kissé félrevezető lehet. Azt gondolom az életben ritka a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" típusú végkicsengés, és Pat-nek is újra meg újra meg kell majd vívnia a maga csatáit önmagával, de én úgy képzelem, és úgy hiszem, a végén mindig győzedelmeskedni fog! :o)

Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia

Bár olvastam már korábban Yalom-ot, és szerettem is, amit olvasok ( Egzisztenciális pszichoterápia és a Szerelemhóhér ) mégis valahogy arra számítottam, hogy regényíróként nem lesz átütő. Nagyot tévedtem! A történet végig fogva tartott, a szereplők sorsa pedig folyamatosan foglalkoztatta a gondolataimat. Az meg már csak hab a tortán, hogy ezt a csoportterápiáról szóló regényt olyan ember írta, aki tényleg mestere a csoportterápiának. Azért kíváncsi lennék, egy buddhista hogyan válaszolná meg Yalom vádjait a buddhizmussal szemben; de tényleg.
Köszönet @eeszter-nek a csodás karácsonyi ajándékért!
Amúgy megy a kedvencek közé!

Tóth Krisztina: Pixel

„Csak még egy fejezetet… csak még a következőt… na még egyet!” -győzködtem magam az utóbbi két napban. És olvastam metrón (mert négy megálló épp egy történet), buszmegállóban, konyhában és evés közben, majd elalvás előtt és ébredéskor. Nem mindig esett jól, de mindig hatott. Olyan volt, mint amikor félálomban összefolyik a valóság, mindenből lehet minden, rejtélyes módon összekapcsolódnak addig összekapcsolhatatlannak hitt dolgok, majd ébredéskor kikristályosodik az egész. Olykor fájt, hogy olyan éleslátó, hogy tényleg ilyenek vagyunk, megcsalunk/megcsalatunk, elmaszatoljuk az életünket és végül az egészben nincs semmi pátosz. Mégis szívesen nekiállnék most újra, hogy olvassak csak még egyet és még egyet, na meg a következőt.

Stephenie Meyer: Eclipse- Napfogyatkozás

Egyre fokozódó kíváncsisággal és türelmetlenséggel olvasom a sorozat soron következő darabjait. Kíváncsi vagyok, meddig lehet még húzni ezt a sztorit. Nem tudok ugyanis szabadulni a gondolattól, hogy az első három kötet cselekménye simán befért volna akár egy kötetbe is, (gyanítom, ez alól a negyedik sem lesz kivétel). Ennek ellenére az újabb részek rendre 100 oldallal hosszabbak és 1000 forinttal drágábbak. Valamit tud ez az írónő, de írni biztosan nem -sajnos végig ez volt az érzésem. 

Bella még mindig szerelmes Edwardba, Edward még mindig szerelmes Bellába. A lány könyörög a fiúnak, tegye már magáévá. Jacob szenved, s mindeközben idegen vérszívók fenyegetik Forks kis vegetáriánus vámpír-kolóniáját. A középiskolában szinte már csak angolórákat tartanak, s egész évben az Üvöltő szeleket veszik, amely meglepő módon rárímel a Bella-Edward-Jacob szerelmi háromszögre.

Sokszor unatkoztam, számomra ez a kötet nem nagyon vitte előbbre a történetet, gyakorlatilag a háromnegyedét hanyagolhatónak találtam. Mondhatnánk, hogy nemcsak a cselekmény, de a lelki vívódás is teret igényel, de én valahogy nem hiszem el, hogy attól lesz érzékletes a szenvedés, ha 300 oldalon keresztül tart. A vérfarkasokat még mindig szimpatikusabbnak tartom a vámpíroknál, az egész lényük élőbb (jó, hát persze) és érdekesebb számomra. Jacobnak drukkolok, na! :o)

Margit Patrícia Eszter: A zsidó menyasszony

Kalandos úton jutott hozzám e könyv. Szeee csinált kedvet hozzá, majd néhány sikertelen könyvtári látogatás után végre azt mutatta a katalógus: kölcsönözhető. Másnap el is szaladtam a könyvtárba, mégis csalódottan tértem haza; valaki megelőzött. Aznap este megosztottam csalódottságomat a Könyvmolyokkal is, mire Violina jelentkezett: ő volt a galád, ki elhappolta a könyvet. Miután kiolvasta, találkoztunk a könyvtár előtt, átírattuk a nevemre. És máris olvas...hattam volna, ha nem köszönt be a halmozott munka- és vizsgaidőszak. De ez már más történet. 

A könyvben Dallos Saci identitáskeresését követhetjük nyomon. A lány pesti pszichológushallgató, mellesleg zsidó. Mellesleg, mert a család nem tartja a hagyományokat, sőt... Saci nem érzi éppen jól magát a bőrében, a családja épp szétesni kezd, aktuális szerelme, Belga hatására barátaitól is szépen lassan elidegenedik. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a fiúval Izraelbe mennek, ami megváltoztatja a lány életét, megismerteti gyökereivel és elindítja spirituális útkeresését.

Eleinte furcsa volt a könyv nyelvezete, kicsit az "Apám beájulná"-ra hajazott, ami nem igazán tetszett. Az izraeli rész azonban teljesen meggyőzött. Nekem is jólesett olvasni a számomra idegen zsidó szokásokról, amikkel a történetbe ágyazva szinte észrevétlenül ismerkedhetünk meg. Egyetlen bajom volt, hogy bár a héber szavak fordítása, magyarázata minden esetben fel volt tüntetve a lábjegyzetben, viszont második előforduláskor már nem, ami miatt kissé elveszettnek éreztem magam. Ezeknek talán megérte volna egy függeléket csinálni. Máskülönben igazán olvasmányos, érdekes könyv A zsidó menyasszony, bár már majd' egy hónapja olvastam, még mindig gondolok rá.

Sophie Kinsella: A boltkóros babát vár

Mrs. Rebecca Brandon (született Becky Bloomwood) talán nem a legszimpatikusabb kismama szerte a világon (megrögzött hazudozó), tán nem is a legokosabb (születendő gyermeke pénzét Topshop ékszerekbe és a Jövő Régiségeibe kívánja fektetni), de mindenképpen az egyik legszórakoztatóbb. Felületes szemlélő számára úgy tűnhet, révbe ért: mesésen gazdag férjével készül egy mesés új házba költözni, egy divatáruháznak dolgozik, valamint megcsípte a celebek szülésznőjét, bizonyos Venetia Cartert. Ám ha közelről szemléljük helyzetét, kiderül, a divatáruház készül csődbe menni, a celebek szülésznője pedig férje diákkori szerelme; ráadásul szép is és okos is a vörös hajú szuka. Kismamaként és született boltkórosként hogy másként vigasztalódna, mint hogy bejárja a város összes bababoltját trendi babakocsikra vadászva (nyilvánvalóan legalább 5 kell belőle: egy városi közlekedésre, egy "terepre", a többi 3 meg cuki), és egyéb nélkülözhetetlen kellékek (mininapernyő, gyerekágy beépített hőmérsékletszabályzóval és altató fényjátékkal) után kajtatva.

A boltkóros sorozat előző darabjait nem olvastam, ennek ellenére egészen jól elszórakoztam ezen a köteten. Néhol kissé idegesítettek ugyan Becky húzásai, de összességében megkedveltem a végére, sőt kicsit az amerikai Cilikeként kezdtem gondolni rá. A könyvet Becky morfondírozásai és befektetési tanácsadójának megrovó levelei tarkítják, amik igazán viccesre sikeredtek. A regény bárkinek ajánlható, csak önértékelési zavarban szenvedő kismamák ne olvassák, mert nyugalmuk megzavarására alkalmas lehet!

RÖVID PSZICHOLÓGIAI TESZT LUKE BRANDONNEK
1. Hogyan jellemezné egykori kapcsolatát régi barátnőjével, Venetiával?

a) Rómeó és Júlia stílusú románc.
b) Unalmas viszony.
c) Soha nem szerettem igazán.
d) A szerelmével üldözött.

2. Általában milyen kezdőbetűjű női neveket kedvel?

a) R
b) B
c) V
d) Nem tudom.

3. Volt már valaha szerelmes? Ha igen, hányszor?

a) A feleségembe és csakis belé, mert ő tanított meg az igaz szerelemre.
b) Felvágós barátnőmbe, Sashába, abba a szukába, aki ellopta a poggyászomat.
c) Diákkori barátnőmbe, Venetiába, akivel ugyan hamar szakítottam, de soha nem említettem a feleségemnek, ezért azt hiheti szerettem.
d) Másokba.

4. Mi a véleménye a hosszú, vörös hajról?

a) Kicsit közönséges és magamutogató.
b) Túl feltűnő.

Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?

Van egy -valószínűleg teljes információhiányon alapuló és ezáltal teljességgel engem minősítő- előítéletem a kortárs magyar irodalomról. Mégpedig, hogy a kortárs magyar irodalom az az, amikor öngyilkosok ugranak le a panelházak 10. emeletéről, kiöregedett színésznők vérfertőző kapcsolatot tartanak fent fiaikkal, a családi kapcsolatok kiüresedtek és mindenki káromkodik, mint a kocsis. Tóth Krisztina tárcanovelláit és publicisztikáit összegyűjtő kötet viszont nem erről tanúskodik (igaz, a borító lehetne akár gyanús is...)

Tóth Krisztina szépen ír. A mai magyar valóságról ír, de úgy, hogy egy-egy novella elolvasása után még mindig van kedvem kimenni az utcára, felszállni a metróra, és még dolgozni is képes vagyok. Eleinte éppen a metrón olvasgattam a könyvet. A munkahelyemig tartó 4 megálló alatt pont 2 novellát fogyasztottam el, de egy idő után muszáj voltam egyszuszra olvasni többet is. A legtöbbje tetszett, pedig elég mások: egyszer megnevettettek (Nagy vonalakban a női szexualitásról, A Mansuelo-ügy, Visszapillantó), másszor megríkattak (Űrkutyák, Űrcica), de volt, hogy sokkoltak (Szólánc) vagy elismerő bólogatásokra késztettek (Páternoszter, Vót, Verarjúfrom). Itt kell megjegyeznem, hogy olvasás közben komoly lelki rokonságot véltem felfedezni Tóth Krisztina és köztem, de aztán rájöttem, ha az író jó, valószínűleg mindenki más is így lehet ezzel... Mert a történeteink ugyanazok.

Az emberiség saját történeteit ismétli szüntelen, egyenletes mormolással. Ugyanazok a történetek szállnak anyáról leányra, apáról fiúra, ugyanazokat a történeteket meséljük a vonaton szemben ülő rokonszenves idegennek, a szomszédnak, az időről időre megszólított halottnak, ugyanazok a történetek keringenek a világ telefonvonalaiban sisteregve, egyenletes, szüntelen zümmögéssé olvadva. Időnként kiválik ebből a zsolozsmából egy-egy részlet, amelyre rábólintunk, hitetlenkedünk, majd előhozzuk a saját legigazabb, legfájdalmasabb történetünket, hogy bekapcsolódhassunk a hullámzó, gesztikuláló, csillapíthatatlanul zúgó kánonba, míg végül megtelik a levegőég, megtelik a föld a születés, elhagyatás, az árulás, a hűtlenség és viszály hangjaival. Leülepednek a történetek a szántóföldeken, belepik a városban az autók szélvédőjét, bemossa őket az eső a fák gyökereihez, árad a szó a lombokból és a folyamokból, és emlékek darabkái bukkannak elő idegenül és mégis ismerősen, ha a gyerek a homokozóban túl mélyre ás.
(Tóth Krisztina: Tavaszi szél)