Nem szoktam történelmi regényeket olvasni, pedig biz'Isten ráférne a
történelmi tudásomra egy kis frissítés. Ez a könyv például, mióta az
eszemet tudom, a családi könyvtár szerves részét képezi (második
szekrény, alulról a harmadik polc), és azt is tudtam, hogy a szüleim
egyik kedvence, de ha nem lett volna lehetőségem az új kiadáshoz
hozzájutni, valószínűleg még évekig nem került volna a várólistám
legsürgetőbb helyére… És milyen kár lett volna érte! Hetekkel ezelőtt
olvastam, de csak rágtam-rágtam magamban az olvasottakat, és nem jött
számra a fogalmaznivaló… Bár @
Frenki-től
megtudhattuk közben, hogy Kosztolányi szerint Sienkiewicz középszerű
prózaíró (remélem, helyesen idézem), rám mégis nagy hatással volt a
regény. Szerettem, hogy nem egy kivételesen gondolkodó patrícius a
főhős, hanem fajtájának tipikus képviselője, és szerettem, hogy a rossz
sem
úgy rossz, és nem is úgy bűnhődik, és a jó sem
úgy
nyeri el a jutalmát. A keresztényüldözés naturalisztikus leírása eléggé
megviselt az utolsó fejezetekben, de azt gondolom, a kegyetlenség ilyen
mértékű ábrázolása egyáltalán nem volt öncélú, minden mondatnak helye
volt. Chilon története pedig… (spoiler!) a legmegrázóbb, amit valaha
olvastam…
Igazi hittanlecke és ezt most a jó értelemben írom…!
Ebben a pillanatban a hypogaeumból kilépett egy aggastyán, s vállán
csuklyás palásttal, de födetlen fejjel, fellépett a máglya mellett
heverő kőre. Láttára hullámzani kezdett a tömeg. Vinicius mellett
suttogó hangok hallatszottak: "Péter! Péter!..." Egyesek letérdeltek,
mások kezüket nyújtották feléje. Olyan mély csend lett, hogy hallani
lehetett a fáklyáról lehulló minden apró zsarátnok neszét, a Via
Nomentanán haladó szekerek távoli zörgését s a szél susogását a temető
mellett sorakozó néhány pínea lombjai között.
Chilon Viniciushoz hajolt, s úgy súgta:
-Ő az. Krisztus első tanítványa, egy halász!
Az
aggastyán pedig felemelte fejét, s a kereszt jelével köszöntötte az
összegyűlteket, akik most térdre borultak. Vinicius és társai, nem
akarván elárulni magukat, követték a többiek példáját. Az ifjú egyelőre
nem bírta összeegyeztetni benyomásait, mert úgy érezte, hogy az előtte
álló ember olyan parasztféle, de egyben rendkívüli is, s ami fő,
rendkívülisége éppen egyszerűségéből fakad.
Vinicius nem tudta, alszik-e, vagy gondolataiba mélyedt.
Nézte a leány arcélét, lehunyt szempilláit, ölében összekulcsolt kezét, s
pogány fejében nagy nehezen kezdett megfogamzani az a tudat, hogy az
idomaira annyira büszke, öntelt, görög és római mezítelen szépség
mellett van a világon valami más, valami új, valami végtelenül tiszta
szépség is, amelyben lélek van.
Ott még nem tartott, hogy ezt
keresztényi szépségnek nevezze, de ha Lygiára gondolt, már nem tudta őt
elválasztani a tanoktól, melyekben hitt. Sőt azt is megértette, hogy ha
mindenki nyugovóra tért, csak éppen Lygia virrasztott mellette, éppen ő,
akit annyira megbántott, ezt azért teszi, mert vallása parancsolja. S
noha ez a gondolat csodálattal töltötte el ama vallás iránt, egyúttal
kellemetlen is volt számára. Jobban szerette volna, ha Lygia ezt az
iránta való szerelemből, arcáért, szeméért, szoborszerű alakjáért,
egyszóval mindazért tette volna, amiért nyakát annyiszor ölelték át
hófehér görög és római karok.
De hirtelen megérezte, ha Lygia olyan
lenne, mint a többi nő, akkor valami nem tetszenék neki benne. Erre
elámult, s maga sem tudta, mi történik vele, mert észrevette, hogy benne
is valami új érzések, új hajlandóságok támadnak, amelyek teljesen
idegenek attól a világtól, amelyben eddig élt.
Közben Lygia kinyitotta szemét, s látva, hogy Vinicius nézi, odalépett hozzá, s így szólt:
-Itt vagyok melletted.
Ő pedig így felelt:
-Álmomban láttam a lelkedet.
