Jókai Anna: Tartozik és követel

@cseri biblioterápiás beszélgetéssorozatának egyik alkalmára olvastam Jókai Anna regényét, ami valószínűleg még hosszú ideig nem talált volna rám.

 

Sok indulatot kiváltó, szanaszét boncolható regény egy két(vagy több?)személyes pokolról. Ildikótól én is irtóztam. Az állandó számítás, számítgatás, ha értem is, hogy ez őt összetartja, de a számoktól remélt biztonság/szabadság végül fojtogató börtönné válik, ami hónapoknál tovább nem viselhető szerintem. Még tartom, hogy Ildikó inkább karikatúra, mint hús-vér ember, de legalábbis reménykedem benne- most végiggondolva a lányéi mellett eltörpülnek Miklós hibái, hiába gerjesztik ők ketten egymást, a férfi mintha csak asszisztálna ehhez az őrülethez.. Annyira nyomasztó ez a házasság, annyira örömtelen, reménytelen, hogy csak a VÉGE hozhat megkönnyebbülést; és én annyiszor vágytam rá, hogy most aztán legyen vége.
Jó könyv*, de talán sosem vágyok többé arra, hogy levegyem a polcról.

*…és a címét még nem is méltattuk, mennyire jó!

Scott Westerfeld: Behemót

Manapság divatosak a többkötetes regények. Én, ha író lennék, egy kötetnél biztosan nem merészkednék tovább. Túl sok a buktató: ha az első kötet sikeres volt, meg tudok-e felelni az olvasók elvárásainak? Meg tudom-e tartani a cselekmény vonalát, nincs-e benne törés? A főszereplők sorsa továbbra is érdekli-e majd az olvasókat? Westerfeld regénye minden kérdéssel kapcsolatban jól vizsgázott nálam! Hogy milyen a Leviatán-trilógia második része? Röviden: izgalmasabb, érdekesebb, aranyosabb és színesebb. Westerfeld biztos kézzel gördíti tovább a Leviatánban megismert szereplők történetét.

Deryn és Sándor kalandjai Isztambulban folytatódnak- egy hosszabb kitérő után újra együtt, új segítőkkel és ellenlábasokkal gazdagodva.. Számomra fordulatosabb, sodróbb volt ez a második kötet, itt inkább éreztem azt, hogy nehéz letenni a könyvet. Mintha kitágult volna a világ a szereplők számára. Külön élmény volt az újabb darwinista lények  és az barkács-szerkezetek bemutatása. Mindenképpen be kell szereznem egy Bovrilhoz hasonló éleslátó lórit! 

-Sok a bőrkeményedés -mondta Nene, és óvatosan megtapogatta. -Keményen dolgozol, fiú, nem úgy, mint barátod, Hohenberg hercege. Kicsit rajzolsz és fiú létedre sokat varrsz.
Deryn megköszörülte a torkát, és eszébe jutottak a nagynénéi, akik steppelni tanították.
-A légierőnél mi magunk foltozzuk a egyenruhánkat.
-Milyen szorgalmas! Az unokám azt mondja, nem bízol bennünk!
-Aha... nos, ez kissé kínos, asszonyom. Parancsom van rá, hogy titokban tartsam a küldetésemet.
-Parancs? -Nene végigmérte Derynt. -Nem látok rajtad egyenruhát.
-Lehet, hogy álruhában -mondta Deryn -, de akkor is katona vagyok, asszonyom.
-Álruhában -mondta kuncogva Bovril. -Mr. Sharp!

Egyetlen kifogásom volt az első két kötet elolvasása után, és erre most jöttem rá: számomra valahogy túl jól sikerült Deryn "fiúvá változtatása" -egy idő után nem is gondoltam rá lányként, hiába a könyv romantikus szála..

Ennek ellenére vagy emellett kíváncsian várom a trilógia befejező kötetét, ami ha jól tudom, már egy másik kiadónál fog megjelenni- remélhetőleg megtartva az első két kötet igényes megjelenését.

Ad Astra
2013

Scott Westerfeld: Leviatán

Mindig őszinte csodálattal töltöttek el az olyan történetek, amik egy ismeretlen, új világot mutatnak be, új szokásokkal, új lényekkel, olyan aprólékosan leírva, hogy szinte hétköznapinak érezzük létezésüket. Muglik és varázslók. Tündék és törpök. Barkácsok és darwinisták. Ez az első steampunk regény, ami a kezembe került- nem tudom, mennyire klasszikus képviselője a műfajának, de kétségkívül magával ragadó. Westerfeld egy olyan alternatív valóságot, jobban mondva alternatív múltat vázol fel, melyben az első világháborút- a valóságban is létező nagyhatalmak- gépekkel és "szörnyecskékkel" (koholt lényekkel) vívják. A történet két főszereplője Sándor herceg (a meggyilkolt osztrák-magyar trónörökös, Ferenc Ferdinánd fia) és Deryn Sharp, a Brit Légierő aeronautája. Fiatalok, naivak, és mindketten súlyos titkokat hordoznak. Sándor származását titkolja -inkább kevesebb, mint több sikerrel, míg Deryn a nemét. Sorsuk egy ponton, épp a Leviatánnak köszönhetően találkozik.

 

A címadó Leviatán a Brit Légierő alkotása, tulajdonképpen egy monstre -élőlényekből álló- élőlény, egy repülő, hidrogénnel teli bálna; egy komplett ökoszisztéma.

...Deryn kedvenc órái azonban azok voltak, melyekben a nagyeszűek a természetfilozófiáról magyaráztak. Hogyan jött rá a vén Darwin, hogyan szőjön új fajokat a régiekből, hogyan húzgálja ki az élet apró fonalait és fonja őket össze egy mikroszkóp alatt. Hogyan tömörített az evolúció egy másolatot Deryn saját életfonalából teste minden egyes sejtjébe. Hogyan alkotja kismillió különféle fajzat a Leviatánt -a hasában élő, mikroszkopikus hidrogéneregető baktériumoktól kezdve a hatalmas, hámba fogott bálnáig. Hogyan küzdenek a léghajó lényei a természet többi részéhez hasonlóan mocskos, acsargó egyensúlyban.

A könyvet már kézbe venni is igazi élményt jelent, köszönhetően Keith Thompson gyönyörű és izgalmas illusztrációinak.

Westerfeld Leviatánja  ifjúsági kalandregényekhez híven inkább az akcióra helyezi a hangsúlyt, kevésbé erős a regény lélektani-motivációs oldala. A szereplők szerethetőek, csak olykor-olykor csap át viselkedésük az idegesítően naiv tartományba. A darwinista lények bemutatása külön izgalmassá teszi a történetet -személyes kedvenceim a futárgyíkok.. Ami biztos, hogy soha nem unatkozunk, minden oldalon aggódhatunk kicsit a főszereplők sorsa miatt. Élvezhető, kedves regény - és kivételesen abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már vár rám a trilógia  következő része, a Behemót is.

Ad Astra

2012

A könyv trailere. A szereplők bemutatása a kiadó oldalán.

Jön... jön... jön...

... a januári Merítés és vele a pszichológiai rovat, a Kopogtatás nélkül! Korábbi szám itt olvasható; úgy általában a Merítés pedig itt.

Arthur Fleischmann – Carly Fleischmann: Carly hangja

Két emlék jutott eszembe a könyv olvasása közben. Pszichiátria gyakorlaton vagyok és az egyik tanár egy idős, demenciával küzdő bácsi segítségével mutatja be az óratesztet (amikor egy óra számlapját kell lerajzolni). Amikor a bácsi végez, a tanár felemeli az elkészült rajzot, a bácsi arcát kitakarva, és ecseteli, milyen katasztrofálisan sikerült. Óra végén megkérdezem a tanárt, nem gondoljuk-e, hogy ez a bácsi számára megalázó volt? A válasz: nem, dehogyis, ő már nem érti mi folyik körülötte. A másik emlékem egy családon belüli emlék: nagymamám éber kómában, élete utolsó heteiben. Az orvos biztatja anyukámat, nincs értelme bemenni „látogatni a nénit”, hiszen már úgysem fog fel semmit, nem érez, nem szenved.

Carly súlyos autizmussal és a kifejező beszéd zavarával küzdő lány, aki első 11 évében azt a benyomást keltette még szüleiben is, hogy nem ért semmit, úgysem tudja mi folyik körülötte. Többnyire artikulálatlanul kiabált, sztereotip mozgásokkal és kényszercselekvésekkel töltve idejét. A szülők terápiás programokban vesznek részt (ABA-terápia – viselkedéselemzésen alapuló terápia), otthonukban szinte együtt élnek Carly terapeutáival, emellett több bentlakásos intézményt is kipróbálnak, hogy legalább a hét egy részére tehermentesítse őket. A terapeuták a viselkedéselemzéses terápián felül képszimbólumok használatával próbálják rávenni Carlyt, hogy közölje igényeit. Ezután a betűket is megtanulja, és egy program segítségével egy napon „hallatja hangját is”, azt gépeli: „SEGÍTS FÁJ A FOGAM”. Innentől nincs megállás. Carly végül állami iskolába kerül, szerepel a TV-ben, közösségi oldalakon több ezer rajongói kérdésre válaszol és küldetésévé válik, hogy az autizmus „szónoka” legyen. (Miközben testét még mindig nehezen kontrollálja, és miközben minden billentyű leütése kifárasztja…) Facebook-oldalának tanúsága szerint jelenleg egyetemre jár.
Értékes és nagyon érdekes Carly beszámolóit olvasni, egyszerűen azért, mert teljesen új szempontot ad az autizmushoz. Bevallom, Carly írásaiból áradó humor és önreflexió bennem is megkérdőjelezte néha a diagnózis helyességét (C. több alkalommal szerepelt a TV-ben és ott is felmerült, talán nem is autizmusról van szó.) Szakmailag is nagyon érdekesnek találtam Carly élményeit, pl. amit az audioszűrésről ír:

„Később kezdtem rájönni, hogy másképp fogom fel az információkat, mint a körülöttem lévő normális gyerekek. Mindig nehezemre esett megérteni, hogy mit mondanak az emberek. Már kisgyerekként is csak egy-két szót értettem egy mondatból, amit valaki mondott nekem. Most már tudom, hogy nem a szavakat nem értettem, hanem az agyam nem tudott közvetlenül a beszélgetésre fókuszálni. Hadd bontsam részleteire neked, hogy kialakuljon a kép a fejedben, mint a CSI-ban, és a többi tévéműsorban. Képzeld el magad egy kávézóban, ahol szemben ül veled egy másik ember. Ő beszélni kezd, és te képes vagy közvetlenül arra figyelni, amit ő mond. Nekem ez így nem megy. Ha a nő, aki letörli az asztalunkat, erőteljes parfümöt visel, akkor az én fókuszom elmozdul. Aztán a mögöttünk lévő asztalnál elhangzó beszélgetés kerül képbe a bal vállam felett. A bal mandzsettám belső oldalát elkezdem le és fel magamhoz dörzsölni. Felfigyelek a kávéfőző suhogó és fütyülő hangjára, amint az más, körülöttem lévő hanggal keveredik. Teljesen lefoglal a látvány, ahogy a kávézó ajtaja kinyílik és becsukódik. Közben már elvesztettem a beszélgetés fonalát, a velem szemben ülő mondandójának nagy részét. Aztán még több illat jön, még magával ragadóbb vizuális információ a kávézóból, még több hanghatás ér, miközben a többi ember beszélget, és aztán azt a szót hallom meg véletlenszerűen, amit a velem szemben ülő mond. […] Körülbelül másfél évvel ezelőtt alkottam egy kifejezést, audioszűrés. Sok autista csinálja ezt, amit valahogy megtanulunk. Szerintem sem az orvosok, sem a tudósok vagy a pszichológusok nem tudják, hogy mi ezt csináljuk.”

Érdekes volt megfigyelni a családon belüli viszonyok megjelenését is az apa narrációja alapján, illetve Carly levelein keresztül. Furcsa volt látni, ezekben az anya mennyire háttérbe szorul. Ő mintha mellékszereplő lenne, csak az intézményes részt képviselné (melyik iskolába járjon Carly, milyen terápiát vegyenek igénybe, milyen programot pályázzanak meg), míg az apa az érzelmeket. Bát micvájára írt köszönőlevelében Carly mindenkit említ, csak az anyát nem. A szülők az első 11 évben és még az azt követő néhány évben is csak a terapeuták segítségével, közvetítésével ismerik meg Carly-t, eleinte szüleinek nem is hajlandó írni. Dühös szüleire azért, mert ignorálták, amikor róla beszéltek, az ő sorsa felől döntöttek, és sokszor a szülők is dühösek Carlyra, minden (türelmetlenségük és kimerültségük miatt érzett) bűntudatuk mellett.
Örülök, hogy magyarul megjelent ez a könyv! Autizmussal küzdőknek reményt adhat, a családjuknak támogatást, szakembereknek egy új szempontot. (Mindamellett hasznos lett volna egy pszichológus is a könyv lektorálásához, legalább a szakvélemények fordításához. Vannak olyan tesztek -pl. a WISC IV gyermek intelligenciateszt, amik nálunk is használatban vannak, itt jobban mutatott volna, ha a szubtesztek magyarul is használatos nevét írják le. De ez persze igazán mellékes a könyv igazi jelentőségéhez viszonyítva.)

Könyvmolyképző Kiadó
2013

Könyv trailer: http://www.youtube.com/watch?v=N1WVzG8HHlc&feature=youtu.be
Carly honlapja: http://carlysvoice.com/
Carly facebook-oldala: https://www.facebook.com/carlysvoice
És a róla készült TV-felvétel: http://www.ctvnews.ca/carly-fleischmann-blogs-about-her-journey-with-autism-1.579345

Matthew Quick: Napos oldal

Nem sokkal az idei Oscar-díj átadás után láttam a könyvből készült filmet,  nem bírtam kivárni, hogy az általam preferált sorrendet betartsam (-előbb a könyv, aztán a film)! Tartottam tőle, hogy esetleg csalódást okozhat ezután a könyv, illetve többen jelezték, a regényben a filmhez képest még nagyobb szerepe van az amerikai focinak.

Pat Peoples nem egyszerű ember, impulzuskontroll-problémái miatt hosszú időre pszichiátriára kerül, hogy egész pontosan miért, az előtte is csak később válik világossá. De néhány dologban egészen mélyen hisz: hogy felesége, Nikki visszatér hozzá,  hogy kemény munkával "jobb emberré" válhat, és sikerül a napos oldalon maradnia. Nincs egyszerű dolga, mert a saját "nehéz természete" mellett még látszólag a környezete is akadályozza ebben: rideg, zárkózott apja, egy mindig rosszkor felbukkanó Kenny G. dal, és egy hibbant lány a szomszédból, akit Tiffanynak hívnak. Nekünk nincs más dolgunk mint drukkolni Pat-nek, hogy végül megtalálja a boldogságát.

A fent megfogalmazott kételyeimre rácáfolva a könyv  szinte az első percben beszippantott. Pat egyszerű gondolkodása és elszántsága egyszerre mosolyra fakasztó és megható. Szerettem a könyv stílusát, szerettem az egyszerű mondatokat, szerettem a karaktereket (különösen a hibbant lányt, a pszichiátert és az anyukát), és a meccseket.  Korábban tartottam tőle hogy a fociról szóló részeket unni fogom, de minden percét élveztem, és szinte sajnáltam, hogy én nézőként nem tudok ennyire rajongani a sportért, és nem vagyok egy csapat rajongótáborának sem tagja. A történetben ábrázolt mélypontok ellenére a könyvnek maximálisan optmista kicsengése van, ami talán kissé félrevezető lehet. Azt gondolom az életben ritka a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" típusú végkicsengés, és Pat-nek is újra meg újra meg kell majd vívnia a maga csatáit önmagával, de én úgy képzelem, és úgy hiszem, a végén mindig győzedelmeskedni fog! :o)

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

Nagy betűs szégyen, hogy nem olvastam még a könyvet, sőt, a filmet sem láttam. Vannak még ilyen "szégyellnivalóim"…

Lehet valami úgy nyomasztó, hogy közben vicces? Lehet-e úgy röhögni, hogy közben sírni van kedvünk? Persze, én is reménykedtem közben, hogy a végén a pofájába röhögünk az Üzemnek, és az nem fog minket bedarálni. Csak McMurphy-t ne! Csak a Főnököt ne! – próbáltam egyezkedni, alkudozni az íróval a regény végéig, de a csudába' is ezekkel az önpusztító amerikai írókkal! A regény első fele csupa zűrzavar és Köd volt számomra, de McMurphy megjelenése mindent megmutatott a maga nyomasztó valóságában. Hát kellett ez nekünk?

„A fészekalja csibe észreveszi, hogy az egyikükön vércsepp van, erre aztán nekiállnak csipkedni, s addig csípik-csipkodják, amíg szét nem szedik a csibét ízekre. Csak ám a csiri-biri-muriban több is összevérződik, s akkor ők jönnek sorra. Aztán megint összevérződik egy csomó, és őket csipkodják agyon, mindig több kerül a terítékre. Két-három óránál nem kell hozzá több, és az egész fészekalja szétszedi egymást, pajtás. Énnekem elhiheted, én már láttam ilyet. Az emberben megfagy a vér. Másképp nem is lehet védekezni ellene… már a csirkéknél… csak úgy, hogy az ember sapkát húz a szemükre. Akkor aztán nem látnak semmit.”

Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia

Bár olvastam már korábban Yalom-ot, és szerettem is, amit olvasok ( Egzisztenciális pszichoterápia és a Szerelemhóhér ) mégis valahogy arra számítottam, hogy regényíróként nem lesz átütő. Nagyot tévedtem! A történet végig fogva tartott, a szereplők sorsa pedig folyamatosan foglalkoztatta a gondolataimat. Az meg már csak hab a tortán, hogy ezt a csoportterápiáról szóló regényt olyan ember írta, aki tényleg mestere a csoportterápiának. Azért kíváncsi lennék, egy buddhista hogyan válaszolná meg Yalom vádjait a buddhizmussal szemben; de tényleg.
Köszönet @eeszter-nek a csodás karácsonyi ajándékért!
Amúgy megy a kedvencek közé!

Erdős Renée: Végzetes vonzalom

Dráma, dráma, dráma. Meg egy kis egzotikum és századelős misztérium. Báró Herzfeld Clarissz és a birtok intézője, a szilaj Szergej elerotizálja magát a tragikus végkifejlettig, amelyhez egy indiai táncosnő és számtalan kérő asszisztál.
Eleinte nem tudtam hova tenni ezt az egészet, felettébb unatkoztam Clarissz filozofálgatásain. De valahogy a többedik erotikus jelenet után beindultak az események és rájöttem, érdekel, mi lesz ezzel a cédával, akit tulajdonképpen utálok. Elsősorban is nagy francz lehetett ez az Erdős Renée, másodsorban remek jellemábrázoló, már ha az indulatok kiváltása volt a célja! Erre csak később jöttem rá, miközben puffogtam Clarissz játszmáin és a mellékszereplők sorsán. Hát nem ez volt a cél?
Egyetértek @entropic-kal, a cím ellenére a könyv megérdemli az olvasást. Kékharisnyák előnyben!

Henryk Sienkiewicz: Quo vadis

Nem szoktam történelmi regényeket olvasni, pedig biz'Isten ráférne a történelmi tudásomra egy kis frissítés. Ez a könyv például, mióta az eszemet tudom, a családi könyvtár szerves részét képezi (második szekrény, alulról a harmadik polc), és azt is tudtam, hogy a szüleim egyik kedvence, de ha nem lett volna lehetőségem az új kiadáshoz hozzájutni, valószínűleg még évekig nem került volna a várólistám legsürgetőbb helyére… És milyen kár lett volna érte! Hetekkel ezelőtt olvastam, de csak rágtam-rágtam magamban az olvasottakat, és nem jött számra a fogalmaznivaló… Bár @Frenki-től megtudhattuk közben, hogy Kosztolányi szerint Sienkiewicz középszerű prózaíró (remélem, helyesen idézem), rám mégis nagy hatással volt a regény. Szerettem, hogy nem egy kivételesen gondolkodó patrícius a főhős, hanem fajtájának tipikus képviselője, és szerettem, hogy a rossz sem úgy rossz, és nem is úgy bűnhődik, és a jó sem úgy nyeri el a jutalmát. A keresztényüldözés naturalisztikus leírása eléggé megviselt az utolsó fejezetekben, de azt gondolom, a kegyetlenség ilyen mértékű ábrázolása egyáltalán nem volt öncélú, minden mondatnak helye volt. Chilon története pedig… (spoiler!) a legmegrázóbb, amit valaha olvastam…
Igazi hittanlecke és ezt most a jó értelemben írom…!

 Ebben a pillanatban a hypogaeumból kilépett egy aggastyán, s vállán csuklyás palásttal, de födetlen fejjel, fellépett a máglya mellett heverő kőre. Láttára hullámzani kezdett a tömeg. Vinicius mellett suttogó hangok hallatszottak: "Péter! Péter!..." Egyesek letérdeltek, mások kezüket nyújtották feléje. Olyan mély csend lett, hogy hallani lehetett a fáklyáról lehulló minden apró zsarátnok neszét, a Via Nomentanán haladó szekerek távoli zörgését s a szél susogását a temető mellett sorakozó néhány pínea lombjai között.
Chilon Viniciushoz hajolt, s úgy súgta:
-Ő az. Krisztus első tanítványa, egy halász!
Az aggastyán pedig felemelte fejét, s a kereszt jelével köszöntötte az összegyűlteket, akik most térdre borultak. Vinicius és társai, nem akarván elárulni magukat, követték a többiek példáját. Az ifjú egyelőre nem bírta összeegyeztetni benyomásait, mert úgy érezte, hogy az előtte álló ember olyan parasztféle, de egyben rendkívüli is, s ami fő, rendkívülisége éppen egyszerűségéből fakad.

Vinicius nem tudta, alszik-e, vagy gondolataiba mélyedt. Nézte a leány arcélét, lehunyt szempilláit, ölében összekulcsolt kezét, s pogány fejében nagy nehezen kezdett megfogamzani az a tudat, hogy az idomaira annyira büszke, öntelt, görög és római mezítelen szépség mellett van a világon valami más, valami új, valami végtelenül tiszta szépség is, amelyben lélek van.
Ott még nem tartott, hogy ezt keresztényi szépségnek nevezze, de ha Lygiára gondolt, már nem tudta őt elválasztani a tanoktól, melyekben hitt. Sőt azt is megértette, hogy ha mindenki nyugovóra tért, csak éppen Lygia virrasztott mellette, éppen ő, akit annyira megbántott, ezt azért teszi, mert vallása parancsolja. S noha ez a gondolat csodálattal töltötte el ama vallás iránt, egyúttal kellemetlen is volt számára. Jobban szerette volna, ha Lygia ezt az iránta való szerelemből, arcáért, szeméért, szoborszerű alakjáért, egyszóval mindazért tette volna, amiért nyakát annyiszor ölelték át hófehér görög és római karok.
De hirtelen megérezte, ha Lygia olyan lenne, mint a többi nő, akkor valami nem tetszenék neki benne. Erre elámult, s maga sem tudta, mi történik vele, mert észrevette, hogy benne is valami új érzések, új hajlandóságok támadnak, amelyek teljesen idegenek attól a világtól, amelyben eddig élt.
Közben Lygia kinyitotta szemét, s látva, hogy Vinicius nézi, odalépett hozzá, s így szólt:
-Itt vagyok melletted.
Ő pedig így felelt:
-Álmomban láttam a lelkedet.

Mary Westmacott (Agatha Christie): A lányom mindig a lányom

Most olvastam először olyan könyvet, amit Agatha Christie Mary Westmacott álnéven írt. Korábban sosem mertem belefogni, mert ... igazából nem is voltam kíváncsi a nem krimiíró Christie-re.. De aztán elhatároztam, hogy elolvasom a teljes életművet, így nem kerülhettem ki az álnéven írt regényeit sem.

Miközben olvastam, a könyv kb. 4 csillagról tornázta fel magát ideáig. Eleinte furcsa volt, hogy a regény gyakorlatilag csak párbeszédekből áll, ezen felül az egészet túlzottan szájbarágósnak, egyszerűnek találtam. Aztán megpróbáltam úgy tekinteni rá, mint egy színműre, és ez hatott, megelevenedtek a szereplők: a szenvedélyes lány, a másodvirágzását élő anya, a pszichológiai érzékkel megáldott barátnő, a szégyenlős kérő, és lány körül legyeskedő jó fiú/ rossz fiú. Agatha Christie meglepően modern párbeszédeket ad a szereplők szájába, és a könyv tulajdonképpen lélektanilag is rendben van, szépen fel van építve az anya-lánya kapcsolat. Mégis azt gondolom (tudom, hogy ez nem fair), nem véletlen, hogy Christie nem a lélektani regényeivel vált híressé...

Tóth Krisztina: Pixel

„Csak még egy fejezetet… csak még a következőt… na még egyet!” -győzködtem magam az utóbbi két napban. És olvastam metrón (mert négy megálló épp egy történet), buszmegállóban, konyhában és evés közben, majd elalvás előtt és ébredéskor. Nem mindig esett jól, de mindig hatott. Olyan volt, mint amikor félálomban összefolyik a valóság, mindenből lehet minden, rejtélyes módon összekapcsolódnak addig összekapcsolhatatlannak hitt dolgok, majd ébredéskor kikristályosodik az egész. Olykor fájt, hogy olyan éleslátó, hogy tényleg ilyenek vagyunk, megcsalunk/megcsalatunk, elmaszatoljuk az életünket és végül az egészben nincs semmi pátosz. Mégis szívesen nekiállnék most újra, hogy olvassak csak még egyet és még egyet, na meg a következőt.

Gábriel Motta: Egy apa viszontagságai

Te kezdted, ő kezdte. Enyém a fúrógép, a bőr ülőgarnitúra az asztallal, a Videoton televíziót '99-ben vettük, ha visszaemlékszel, a te anyád szólt be először, rácsaptál a húgom gyerekére a hólapáttal, igen, mert megdobott kővel, ellenem neveled a gyerekeket, inkább te nem foglalkozol velük, magnóra veszed amit mondok, a gyümölcscentrifugát viszont az én anyámtól kaptuk, az közös vagyon, a húgomék segítettek a telket megvenni, nem fizeted a rezsit, lenyeled a családi pótlékot, Tibikével nem foglalkozol, sosem rajzoltál vele, előttem még mondókákat sem tudott...

Egy válás akut fázisában lévő apa életébe nyerhetünk bepillantást a könyv segítségével. "Láthatjuk küzdelmeit, átérezhetjük érzéseit, drukkolhatunk neki vagy haragudhatunk rá."-ígéri a fülszöveg. De nem. Inkább váltakozva hol az ő fentihez hasonló monológját, hol a válóperben részt vevő felperes és alperes ügyvédjének levelezését izgulhatjuk unatkozhatjuk végig. Hogy mi vezetett a kapcsolat megromlásához? Nem derül ki. Hogy mit élnek át a gyerekek? Nem derül ki. A történet főhőse, Nagy János alperes, édesapa semmit nem árul el erről; annyi derül ki, hogy a felesége gonosz, mindig is az volt. Önző, mert soha nem foglalkozott a gyerekekkel, most meg bezzeg akarná őket. Az ő olvasatában a feleség váratlanul beadja a válópert, és ennyi. A gyerekek este megtudják, vállat vonnak ("hiszen kicsik még"??) és ennyi. Az ügyvédek elkezdenek levelezni, jön a tárgyalás és ennyi.

Számomra rejtély, hogy ennek a könyvnek miért kellett megjelennie. Ez egy megtörtént válás dokumentálása? De miért kell ezt nekem olvasnom? Mi az érdekes abban, hogy az ügyvédek oldalakon keresztül tételesen felsorolják, ki milyen vagyontárgyat hozott a házasságba, és mire tart igényt ezekből? Hogy egy három gyermekes anya (a szerző) miért írja azt, hogy egy 6 és egy 10 éves gyerek túl kicsi ahhoz, hogy a kíméletlenül arcába tolt tényt, miszerint a szülei elválnak, ne békés elalvással jutalmazza? ("-Anyátok el akar válni tőlem -mondtam nekik. A reakció várható volt -semmi, hiszen kicsik még, azt sem tudják, ez mit jelent. Adtam nekik egy jó éjszakát-puszit, ők békésen elaludtak…") Szintén rejtély... A válás kapcsán annyi lélektani jelenségről írhatott volna a szerző- a fájdalmakról, csalódottságról, magánytól való félelemről, gyanakvásról stb.- de ez az anyagi huzavona, és mocskolódás mindennek csak a felszíne. Vagy a legalja?

Csalódtam ebben a könyvben. Nem vitatom, hogy hűen visszaadja, miként néz ki egy válóperes dokumentáció. De ezen felül nem érzem úgy, hogy ez egy értékelhető irodalmi alkotás lenne. A két csillag a borítóért jár. Műfaji besorolás? Nem tudom.

Jane Austen: A klastrom titka

A molyon Jane Austen Könyvklub indult @Esmeralda vezetésével. Ez volt az első könyv, ami "kötelezőként fel volt adva"... Régebben, olvasva a Büszkeség és balítéletet, és látva a belőle készült, remek BBC sorozatot, azt gondoltam, nincs is olyan ember, aki ne szeretné Austent, hiszen vicces, okos, kellőképpen irónikus regényeket ír. Aztán a könyvklubnak köszönhetően kiderült, nem mindenki van oda a könyveiért, de éppen tőlük olyan színes a klub, amilyen... Viszont az ő szempontjukból talán nem volt túl szerencsés, hogy ezt a könyvet választottuk első Austen-olvasmánynak. 

A klastrom titka ugyanis (három elolvasott könyve után állíthatom) nem egy tipikus Austen-regény. Az írónő már az elején siet leszögezni, Catherine-ből hiányzik minden, ami egy valamire való hősnő sajátja. Sem nem elég bölcs, sem nem elég büszke ahhoz, hogy igazi tragika váljék belőle (szemben a Büszkeség és balítélet főhősnőjével, Elizabeth Bennettel). Mi az, amiben mégis különleges? Nehéz másképp fogalmazni: tökéletesen lökött! Meglehetősen naív és éppen annyi fantáziával van megáldva, hogy egyik galibából a másikba keveredjen (a gótikus regények bűvkörében éli mindennapjait, és ezért hajtja a vágy, hogy rejtélyeket derítsen fel). Legyen bármennyire is antihősnő, azért helyén van a szíve, és ő sem kerülheti el sorsát, ami (vigyázat, spoiler!) természetesen egy minden szempontból tökéletes fiatalemberrel való házasságot jelent.

És hogy miért jó Jane Austent olvasni? Mert egyáltalán nem az a habos-babos, rózsaszín szerző, mint ahogy azt egy 19. századi lányregény írójától várnánk. Minden mondata tele van iróniával és csipkelődéssel; és remek jellemábrázoló mindemellett. A klub soros ülésén ráébredtünk, hogy három különböző fordítás van forgalomban; azt mondanám az általam olvasottra, hogy kissé túl modern fordulatokat alkalmaz olykor, ("...netalán mással flörtölt volna...") de összességében véve én elég könnyednek éreztem az egészet. Tetszett a könyv, de kedvenc két okból nem lehet: mert klasszisokkal jobb a Büszkeség és balítélet, és mert néha leül a történet.

Margot Berwin: A vágy virágai

"Történetem jó barátommal, Armand-nal való viszonyomon alapul.. [...] Az évek során Armand-tól sok mindent megtanultam mind a növényekről, mind az életről. E tudás kellett ahhoz, hogy megalkossam ezt a könyvet. Akár azt is mondhatnám, a könyvemben megírt dolgok konkrét részleteiben fiktívek, elvont lényegüket tekintve nagyon is valósak. Mindenki úgy veszi, ahogy csak akarja. Olvassa úgy, hogy a legtöbb örömet okozza!" -e szavakkal ajánlja első könyvét az olvasó figyelmébe Margot Berwin, aki a fülszövegben felvázolt életútját tekintve meglepően hasonlít főhősnőjére: reklámszakemberként dolgozik, New Yorkban él egy trópusi növényekkel megrakott lakásban, és ide a rozsdás bökőt, hogy elvált is... 

A könyv pedig éppen egy ilyen elvált, new yorki reklámszövegíróról, Lila Nova-ról szól, aki egy unalmas nap a virágpiacon egy egzotikus papagájvirágba, és annak szexuális kisugárzással jócskán megáldott eladójába botlik. E ponttól sorsa megpecsételődik; lakását a trópusi növényekkel, életét pedig egy csomó fura figurával nyomja tele. A furcsa figurák egyik jeles képviselője Armand, aki egy egzotikus mosodát tart fenn, a mosoda hátsó részében pedig a vágy kilenc virágát rejtegeti... egy darabig, Lila rövid idővel később Mexikóban találja magát, ahogy az esőerdőben kajtatja a kilenc növényt, közben még jónéhány fura figurát, sámánt, és különleges növényt ismer meg.

Az már biztos, hogy a könyv elvarázsolt. Nagyon izgalmas hangulata van, mi más bizonyíthatná ezt jobban, minthogy a vizsgaidőszak közepén 2-3 nap alatt elolvastam... A hangulaton túl azonban egy-két dologba bele lehetne kötni, pl. számomra nem volt világos, hogy a főhősnőt miért tartja mindenki oly különlegesnek, holott ezt többször is említésre kerül. Volt sok hókusz-pókusz, pszichedelikus utazás meg minden fittyfene, amihez nagyon vonzódom, a misztikus növényekről nem is beszélve, mégis gyakran azt éreztem, hogy az írónőnek csak felszínes ismeretei vannak erről, de mivel megtetszett neki ez a világ, és maga is arra vágyik, hogy jöjjön egy sámán, aki kiemeli az életéből, ezért kerített köré egy sztorit(,aminek ízelítője itt található). Ami azért nem volt rossz... Én pl. egészen kedvet kaptam a trópusi növényekhez és Armand-t is szívesen megismerném!

PAPAGÁJVIRÁG STRELITZIA REGINAE

Ezt a Dél Afrikában őshonos, a banánfélék családjába tartozó növényt magasra növő, színpompás levelei és virágai miatt szeretik. Nem való olyan embernek, aki könnyen feladja, türelmetlen , vagy nem tűri az ellentmondást: akár hét évbe is beletelhet, mire egyetlen virágot hoz. Tökéletes választás viszont olyanoknak, akik csak adnak és adnak, még akkor is, ha semmit sem kapnak cserébe. Mindenki magáról tudja legjobban, milyen.

DATURA INOXIA

Ez most kimondottan a férfiaknak szól. A Datura inoxia pontosan úgy viselkedik, mint egy gyönyörű nő. Ha hagyja hogy vele legyél, attól hatalmasnak érzed magad. De ugyanakkor gyenge is leszel, mert azt tesz veled, amit csak akar. Ha jól bánsz vele, és a lehető legóvatosabb figyelemmel, tisztelettel viseltetsz iránta, olyan jövők képét villanthatja fel előtted, amilyenek legvadabb álmodban sem szerepeltek.