Mary Westmacott (Agatha Christie): A lányom mindig a lányom

Most olvastam először olyan könyvet, amit Agatha Christie Mary Westmacott álnéven írt. Korábban sosem mertem belefogni, mert ... igazából nem is voltam kíváncsi a nem krimiíró Christie-re.. De aztán elhatároztam, hogy elolvasom a teljes életművet, így nem kerülhettem ki az álnéven írt regényeit sem.

Miközben olvastam, a könyv kb. 4 csillagról tornázta fel magát ideáig. Eleinte furcsa volt, hogy a regény gyakorlatilag csak párbeszédekből áll, ezen felül az egészet túlzottan szájbarágósnak, egyszerűnek találtam. Aztán megpróbáltam úgy tekinteni rá, mint egy színműre, és ez hatott, megelevenedtek a szereplők: a szenvedélyes lány, a másodvirágzását élő anya, a pszichológiai érzékkel megáldott barátnő, a szégyenlős kérő, és lány körül legyeskedő jó fiú/ rossz fiú. Agatha Christie meglepően modern párbeszédeket ad a szereplők szájába, és a könyv tulajdonképpen lélektanilag is rendben van, szépen fel van építve az anya-lánya kapcsolat. Mégis azt gondolom (tudom, hogy ez nem fair), nem véletlen, hogy Christie nem a lélektani regényeivel vált híressé...

Tóth Krisztina: Pixel

„Csak még egy fejezetet… csak még a következőt… na még egyet!” -győzködtem magam az utóbbi két napban. És olvastam metrón (mert négy megálló épp egy történet), buszmegállóban, konyhában és evés közben, majd elalvás előtt és ébredéskor. Nem mindig esett jól, de mindig hatott. Olyan volt, mint amikor félálomban összefolyik a valóság, mindenből lehet minden, rejtélyes módon összekapcsolódnak addig összekapcsolhatatlannak hitt dolgok, majd ébredéskor kikristályosodik az egész. Olykor fájt, hogy olyan éleslátó, hogy tényleg ilyenek vagyunk, megcsalunk/megcsalatunk, elmaszatoljuk az életünket és végül az egészben nincs semmi pátosz. Mégis szívesen nekiállnék most újra, hogy olvassak csak még egyet és még egyet, na meg a következőt.